Őseink a tésztakészítés kezdetleges for-máját gyakorolták. A növényi őrleményt vízzel gyúrták össze, majd az így el-készített tésztát a napon megszárították. A szárított tésztát a nyeregkápa alá kötötték, így segítette a tészta a nagy távolságokat bejáró lovasok élelmezését. Adandó alkalommal a tarhonyához has-onló száraztészta forró, lobogó vízbe került, így teremtve meg a népi gasztronómia később változatos tésztakultuszát. Sok vidéki háztartásban még ma is van a tészta összeállítására szolgáló fateknő, a tarhonya készítéséhez szükséges rosta és a szárítás elen-gedhetetlen kelléke az asztalkendő. Vászonzacskóba csomagolt szárított tésztaféléket, tarhonyát, lebbencset a XIX. és a XX. század modern kézmunkásai, a nagyvárosok építésében szorgoskodó kubikosok, vagy az idegen tájakra vetődő aratómunkások ugyanúgy kötöttek szerény batyujukhoz, mint a pusztában vágtató zsákmányra

leső őseink. Főként bográcsban, szabad-tűznél főzték a számtalan jóízű és főleg laktató ételt. Senki ne higgye, hogy ezekhez a tészták-hoz csak a szegény ember ragaszkodott. A gazdagabb majorságokban, ahol több tyúk is szaladgált a porta előtt és karácsonyra hizlalt malacka visított, ott is becsben tartották a kamra sarkába akasztott, tésztával teli vászonzacskókat. Népi tájkonyhánk gasztronómiájában a száraztészta elkészítésének és ebből eredendően felhasználásának számtalan változata él. A gyúrt tészta a paraszti konyha, a később kialakult választékos polgári konyha, de mondhatnánk hogy az egész klasszikus magyar gasztronómia minden területén kedvelt és különböző formában megjelenő alkotóelemmé vált. Konyhánk gyúrt tésztából állítja elő a különböző levesbetéteket, a hajszálvékony finom-metéltet, az eperlevelet, a csigatésztát, az édes és sós tésztákat is a mákos metélttől a túrós csuszáig. Felgyorsult világunkban ma már vidéken is a készen kapható száraztésztafélék kerülnek asztalunkra.